Az ám, hazám!

A költészet napjára a lengyel-magyar irodalmi kapcsolatok egyik ismert alakjának versét választottuk. Feliks Netz sziléziai író, költő, rádiós és műfordító polonista ill. hungarista körökben elsősorban arról ismert, hogy Márai Sándor könyveit ültette át lengyelre, ám számos Lengyelországban kiadott magyar irodalmi antológiában, verseskötetben is megtaláljuk a nevét. Nemcsak magyarból fordít egyébként - többek között az Anyegin is az ő tolmácsolásában szólalt meg modern lengyel költői nyelven. Most, a szmolenszki katasztrófa ötödik évfordulóján, amikor ezeket a sorokat írom, fájdalmasan aktuális, hogy a repülőszerencsétlenség első évfordulóján az ő hangjátékát hallhattuk a lengyel rádióban.

Áder János a katowicei Magyar-Lengyel Barátság Napján hosszú beszédben méltatta Feliks Netzet és Máraihoz vezető útját. De vajon olvasta-e alábbi versét, a rendszerváltás eredményeinek keserű összefoglalását? A mű Zsille Gábor fordításában jelent meg magyarul a Nagyvilágban; a folyóirat elektronikus archívumából gépeltem át ide. (Ugyanebben a számban interjú is olvasható a költővel.)

Szavak a hazához

      Tudom, hogy nehéz helyzetben vagy, hazám.
                                            Most is, mint mindig.
                                                          Kántor Péter

Nem rólam van szó, nekem nem voltak illúzióim;
a pontról beszélek, mely nem került fel az i-re,
te pedig csak hebegsz-habogsz,
én ostoba hazám. Vagy tán
éppen az a lyukas fazék vagy te
a szemétdombon, melyben, akár egy csillagközi
űrhajóban, ott repül egy mezei egér, vagyis én,
az összes félelmed, te keresztről levett.
Nem voltak illúzióim. Nem vártam csodát.
Nem akartam többet, drágám - e szürke éjen,
a kutyák s a farkasok órája után, mikor dalolni
kezdenek a hajnalpírnak, mikor megélednek mind
az elemek -, csak szájon csókolni téged, te drága,
és kifutni a városból: a vad mezőkre!
Le akartam fényképezni a szabadság első napján
a megvető, szenvedésteli, gúnyos grimaszt
az arcodon. Marek Hłasko arcán. Ismered
azt az arcképét, összeszorított ajkán
cigarettavéggel: a viszonzatlan
honszeretet portréja.
Oly őszintén akartam szólni veled,
ahogy egy fűszálhoz beszélünk vagy a szélhez,
a porhoz és az esőhöz, egy őzhöz és egy párduchoz,
fivérünkhöz (a naphoz) és nővérünkhöz (a holdhoz),
táncolni akartam a Szentatya
és a bíborosok előtt, akárcsak
az a hibbant alak Assisiből;

Ennyit akartam, szabad hazám, nem többet.

Vagy talán ez is túl sok volt?
Igaz, semmi többet nem ígértél
az útlevélnél, íróasztalom fiókjában!
Vagy talán csak azt akartad, hogy én
- a te néped - elalvás előtt ne rettegjek
a Karamazov testvérektől a CCCP-ből,
sem a Grimm testvérektől az NDK-ból,
hogy Colgate fogkrémet használjak, hogy én
- a te néped - Always szárnyasbetétet
vegyek, egy csésze forró Knorr levest ebédeljek,
hogy megismerjem a baseballütőt és megtanuljam
oly büszkén tartani, mint a Szabadság-szobor a fáklyát,
hogy fényes nappal főbe lőjem a szeretteimet,
az idegeneket pedig ugyanazon rideg tökéllyel szíven,
és hogy utánad mondjam: mesterségem a halál,
és hogy szabad emberként kolduljak egy szabad
országban, tiltások és rossz következmények és
szégyen nélkül, hogy én - a te néped - lemásszak
a csatornába, ahol az ürüléked melegít,
hazám, és a vezeték egy száraz szakaszát
negyedórára átengedjék testvéreim, a patkányok?
Ha ez volt a szándékod, hát rendben,
én nem akaszkodom rád. Természetesen továbbra is
szeretni foglak, és csak egyetlen kérésem van:
mellőzd a virágot, mellőzd a koszorút,
és egyáltalán: ne gyere el a temetésemre.