Krynica

Krynica látképe a Parkheggyel - forrás: krynica.pl

A XX. század végén, amikor még nem közlekedett annyi buszjárat Krakkó és Budapest között, a boldog emlékezetű Ernest Malinowski expresszel utaztam miskolci átszállással. A vonat több mint egy órát töltött Muszynában, ahol mindig kiszálltam, és endorfinmámorban úsztam a nem túl magas, mégis izgalmas formájú hegyek, a buja növényzetű rétek és a kanyargó Poprád folyó láttán. Azóta nem jártam ezen a vidéken, egészen az elmúlt hétvégéig, amelyet Krynicában töltöttünk.

Krynica-Zdrój (nevének jelentése: "forrás-forrás", de a zdrój szó településnevekben gyógyüdülőhelyet jelent) osztrák alapítású történelmi fürdőhely. 1793 óta működik, de a XIX. század második felében vált igazán híressé, ebből az időből származnak jellegzetes épületei.

A Régi Gyógyforrásház (Wikimedia Commons)

Witoldówka Panzió (forrás: Wikimedia Commons)

A két világháború között Zakopane mellett Krynica volt a függetlenné vált Lengyelország művészvilágának egyik legfontosabb üdülő- és szórakozóhelye (a tátrai üdülőközpont történetéről lásd korábbi bejegyzésünket). Jan Kiepura, a világhírű tenor hárommillió dollárért építtette fel a Willa Patriát, a harmincas évek lengyel építészetének egyik gyöngyszemét, ahol feleségével, Eggerth Márta magyar énekesnővel és színésznővel töltötték emigrációjuk előtti utolsó éveiket.

Eggerth Márta és Jan Kiepura a Willa Patria előtt
Forrás: bryla.pl / Narodowe Archiwum Cyfrowe

A hegyekkel körülvett városka ma számos rendezvénynek ad otthont. Agusztusban a Jan Kiepura Európai Fesztiválon lépnek fel az opera, az operett és a musical lengyelországi csillagai, szeptember első felében a Gazdasági Fórumra érkeznek Európa vezető politikusai. Mi a Futófesztivál apropóján utaztunk ide, ahol három napon át mintegy hétezer gyerek és felnőtt vett részt a legkülönbözőbb futásokon. A szokásos távok - 10 km, félmaraton és maraton - mellett volt többek között jelmezes futás (idén a Flintstone család vitte el a pálmát), Mini Runmageddon (1 km-es extrém gyerekfutás, ahol a legsárosabb lurkó kapja az első díjat), valamint 34, 64 és 100 km-es hegyi futás is. Csapatunk 64 km-t futó tagjára várva többször végighaladtam a sétálóutcán, felkerestem a parkokat, szökőkutakat, szobrokat, majd az eredeti 1937-es kocsin felsiklottunk a Parkhegyre, amelynek a tetején nyáribobpálya és csúszdarendszer működik.

Az 1937-es sikló - forrás: krynica.pl

Adrenalin-hullám - fotó: Bzowska Natália

A közeli Muszyna és Piwniczna-Zdrój szintén gyógyüdülőhelyek, de kiránduló- és síközpontokat is szép számmal találunk a környéken. A vidék egykor az unitus vallású, ukrán nyelvjárást beszélő lemkó népcsoport egyik lakóhelye volt, az 1947-es Visztula akció során azonban a lemkók jelentős részét kitelepítették. Az akció célja az Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA) és az Ukrán Nacionalisták Szervezete (OUN) megfékezése és egy független ukrán terület kikiáltásának megakadályozása volt, "mellékhatásaként" azonban tömegek váltak gyökértelenné, és megszűnt az egykori Lengyelországra olyannyira jellemző nyelvi, vallási és kulturális sokszínűség. A lemkók sorsát jól példázza a világhírű naiv festő, "Nikifor Krynicki" (Epifan Drowniak, 1895-1968) élettörténete, akit az ország túlsó felén található, korábban Németországhoz tartozó és tökéletesen idegen Szczecinbe telepítettek át. A félanalfabéta és siket anya gyermekeként is kommunikációs gondokkal küszködő művész nem értette meg - vagy nem akarta megérteni - a kommunista hatalom rendelkezéseit, ezért hamarosan újra megjelent Krynicában. Két újabb kitelepítés és visszatérés után a csinovnyikok feladták, és álnéven jelentették be a városban. Évtizedeken át tartó nyomora és megaláztatásai után csak élete utolsó éveiben kapott elismerést. A művész különös alakjáról film is készült, amelyről a budapesti Lengyel Intézet honlapján olvashatunk. Képeiből gazdag gyűjteményt őriz a krynicai sétálóutca gyönyörű épületében található Nikifor Múzeum.

Nikifor (Wikimedia Commons)

Nikifor Krynicki: A krynicai pályaudvar látképe, 1935. Forrás: magazynsztuki.pl

Forrás: polskieradio.pl

Krynica, Nikifor Múzeum - forrás: muzeumsacz.pl

A szczawniki volt unitus (ma római katolikus) Szent Dömötör-templom, a lemkó faépítészet egyik remeke
Fotó: Krakkó blog

Krakkó tej- és gluténmentesen

Pirog, perec, melegszendvics... Krakkói ikon-ételek. Hát még a lengyel konyha sok más remeke - tejfölös levesek, túrótorta, almáspite... 2003 óta nem ettem egyiket sem, és tudom, hogy halálom napjáig nem kóstolhatom meg őket. Étel-intoleranciám van: a tejtermékek, a marhahús, a búza, rozs, árpa, a paradicsom és paprika, az alma és a mindenütt jelenvaló szója mind szerepel a feketelistámon. Tudom, milyen nehéz így az utazás, ezért állítottam össze ezt a bejegyzést a sorstársaimnak.

A gluténmentes termékek vásárlói jól ismerik a lengyelországi péksüteményeket: több cég is szállít a budapesti táplálékallergia üzletekbe. Ezeket a termékeket, és még jóval többet is vásárolhatunk az óvároshoz közeli két bioboltban. Néhány alapvető gluténmentes élelmiszert: kenyeret, lisztet, néha tésztát és süteményt minden nagyobb élelmiszerboltban találhatunk. Jómagam nem szeretem a védőgázas fóliában árult mindenmentes péksüteményeket, úgyhogy a Hamlet-jellegű, de annál jóval finomabb rizs- és kukoricaszeletekre - elsősorban a Kupiec, a Sonko és a Good Food márkára - hagyatkozom, amik a legkisebb boltokban is kaphatók, a nagyobbak pedig a legkülönbözőbb ízekben kínálják a "hungarocellkenyeret".

A felvágottak közül a Biedronka diszkontok laktóz- és gluténmentes fekete-erdei sonkáját és tartósítószer-mentes, 100% csirkehúsból készült csirkecabanossiját (kabanosy z kurczaka) tudom ajánlani. Rizstejet a bioboltokban és a hipermarketekben találunk, a Kaufland kivételével. Szinte minden üzletben kapni gluténmentes Nestlé kukoricapelyhet.

A lengyel sörkultúra fejlettségéhez képest elég meghökkentő tény, hogy nincs lengyel gluténmentes sör. Az Alma áruházakban kaphatunk Estrella Daura spanyol gluténmentes sört, ami a magyarok számára sem ismeretlen. A Świat Piwa (A sör világa) és a Skład Piwa (Sörlerakat) italboltokban viszont lehet kapni gluténmentes cseh söröket. A Bernard markáns üvege karakteres világos sörkülönlegességet rejt, a kézműves Celia sör malátaízű barna változatban is kapható.

Letinkább Celiát - fotó: Krakkó blog

A sör alternatívájaként feltétlenül próbáljuk ki a cidert, amely lengyelül cydr névre hallgat. Mivel nálam az alma is kiesik, a körtés változatot ismerem, amiből a Miłosław az igazi; a Warka Perry a Somersbyhez hasonló, inkább műkörte ízű, mint valódi erjesztéssel készült ital. Sokan dicsérik az Ignaców cidert, bár állítólag ez sem annyira markáns erjedésízű, mint a francia száraz cidre.

Az óváros szomszédságában egyetlen étteremről tudok, amely gazdag gluténmentes menüt kínál: ez a Wawel közelében található Pod Baranem (Kosos) vendéglő. A menüben szerepelnek a lengyel konyha slágerei: a húsleves tésztával, a céklaleves tésztatáskákkal (barszcz z kołdunami), a rántott sertésszelet, a pirogok, palacsinták és a sernik (túrótorta vastag túróréteggel, egyes esetekben tészta nélkül), meg persze az erdei gombák és vadételek. Az étterem azzal hirdeti magát, hogy nem használ félkész alapanyagokat. Családtagomnak nagyon ízlettek itt az ételek, én még nem próbáltam, talán majd valami nagyobb évforduló alkalmával.

Egy időben péksütemény helyett egy Krakkó közeli lengyel-mexikói családi vállalkozás, a Molino allergénmentes, vegán slow food tortilláit fogyasztottam. Ezek a termékek eredeti mexikói recept alapján, külön gyártósoron készülnek, gluténmentességüket a legnevesebb lengyel gyermekegészségügyi központ (Centrum Zdrowia Dziecka) igazolta. A Molino szállít a Karmelicka utcai Alebriche étterembe is, de mivel a mexikói konyha többi fontos összetevője a tiltólistámon van, nem voltam még ott, ezért nem tudom, mennyire őrzi meg az étterem a tortillák gluténmentességét.

A többi étterem és kávézó ajánlata nagyon esetleges. Van, ahol a csalogatónak kitett táblán megjelenik a "gluténmentes" varázsszó, aztán sokszor el is tűnik, vagy kiderül, hogy csak rendelésre készítenek gliadinszegény süteményeket. A Salwator városnegyedben működő Zdrowe Love kávézó-csemegézőben kaptam gluténmentes süteményt, amiről némi kérdezősködés után kiderült, hogy tejtermék nélkül, olajjal készült; de a neonszínekkel berendezett, ürességtől kongó alagsor nem az a hely, ahova szívesen visszamennék.

A boltokban szinte mindenütt kapható Grycan fagylaltok igazoltan gluténmentesek, a szörbetek tejmentesek is. Mindegyik nagyon finom, a tejesek között egész rafináltak is kaphatók (cappuccino, csokis menta vagy az ismert lengyel édesség ihlette csokis szilva). A Grycannak némelyik bevásárlóközpontban és a főpályaudvar új épületében fagyizója is van. A súlyos tejallergiások azonban itt már rosszul járhatnak, mert egy kanállal többfajta fagylaltot is szednek, vagyis a szörbetbe belekerülhetnek a tejszínes fagylaltok maradványai. Minden fagyihoz külön kanál dukál azonban az óvárosi Rinella fagylaltozóban, ahol a banán kivételével minden gyümölcsfagylalt tejtermék hozzáadása nélkül készült, gluténmentességükről viszont nincs tudomásom. Mind a Grycan fagyizókban, mind a Rinellában kérhetünk tölcsér helyett papírpoharat.

Aki nem olyan súlyosan allergiás, hogy a "nyomokban ezt-azt tartalmaz" felirat elriaszthatná, annak tejmentes édességként melegen ajánlom a szezámos grillázst (sezamki) és a halvát (chałwa), ami Lengyelországban szezámmagból készül, és gyakorlatilag minden boltban kapható. Vigyázat: a lengyel halva tojásfehérével készül, úghogy a tojásallergiások maradjanak meg a görögnél vagy a töröknél. (Török boltot a Rynek Kleparskin találunk, a halva mellett főleg a lokum-kínálata impozáns - de a gluténmentes diétán élők ne kísérletezzenek a keményítőzseléből készülő lokummal.)

A lengyeleknél népszerű hajdinakása gluténnal szennyezett lehet, a Lengyel Lisztérzékenyek és Gluténmentes Étrenden Élők Társaságának vizsgálata alapján azonban a több boltban is kapható Cenos fehér (pirítatlan) hajdina gluténmentes, úgyhogy bátran főzhetjük a szállásunkon vagy vihetjük haza egy lengyel vacsorára.

Zakopane - útiélmények

A pünkösd utáni csütörtök – Úrnapja – Lengyelországban munkaszüneti nap. Ilyenkor a legtöbb helyen hétfő reggelig leáll az élet, és sok városlakó indul mininyaralásra. Mi egy Zakopane közeli faluban töltöttük a hosszú hétvégét. Mivel ez a blog kifejezetten krakkói és kis-lengyelországi silva rerum, rongyszőnyeg avagy vegyes felvágott kíván lenni, egy az egyben számolok be útiélményeinkről, már csak azért is, mert a mi négy napunk jól mutatja, milyen programlehetőségeket kínál a Lengyel-Tátra és környéke – és azt is, mire kell odafigyelnünk, ha hegymászásra adjuk a fejünket.

A felvonó a 30-as években - forrás: z-ne.pl, Muzeum Tatrzańskie

Interneten vettünk jegyet a Kasprowy Wierch felvonójára, hogy sorbanállás nélkül, biztosan feljussunk rá. A felvonó 1936-ban épült, ma már persze korszerű kocsikkal közlekedik, sőt, wifi is van rajta. Fent, a Kasprowy tetején, csaknem kétezer méter magasságban tejszerű ködbe léptünk ki. Elöntött a méreg: ennyi pénzt fizettünk azért, hogy semmit se lássunk a tátrai panorámából? A Beskid csúcsot elhagyva azonban derengeni kezdett a nap, a Liliowe-hágó után pedig már nagyobb részleteket is láttunk a szemközti, hó tarkította szlovákiai hegyoldalakból. A Świnica is ledobott magáról egy-két felhőgöncöt, de hiába csábított: kiskorúakat nem vihettünk fel hozzá, úgyhogy lekanyarodtunk a Hala Gąsienicowa irányába. (A hala hegyi legelőt jelent - a Tátra lakói, a gurálok egymás között osztották fel és az egyes nemzetségekről nevezték el a legelőket; a mi úticélunk a Gąsienica, azaz Hernyó család tulajdona volt.) Útközben megálltunk a Zielony Staw Gąsienicowy (Zöld Gąsienica-tó) mellett, amely éppen csak derengett a szürkeségben; a túloldalán a hófoltok körvonalai csak akkor bontakoztak ki a ködből, amikor egészen közel mentem hozzájuk.

A Hala Gąsienicowától lefelé viszont már újra tisztulni kezdett az idő. Csodálatos volt a harsogóan zöld fű, amelyen itt is, ott is kankalinok sárgállotak. (Itt még csak nemrég köszöntött be igazán a tavasz...) Másnapra derült időt mondtak az időjósok. Mivel aznap volt a születésnapom, azt az ajándékot kértem, hogy egyedül mehessek kirándulni, vagyis senki ne nyafogjon a fülembe, és végre jó időben láthassam közvetlen közelről a tátrai csúcsokat. A terv az volt, hogy az általam már ismert Dolina Strążyskából felmenjek egy szomszédos hágóra, ahonnan kilátás nyílik a környező magasabb hegyekre. A Dolina Strążyska az egyik legkönnyebben járható, festői völgy, ahonnan közvetlen közelről csodálhatjuk meg Zakopane jelképét, az „alvó lovag” alakú Giewont hegyet. A völgyet gyönyörű vízesés zárja, amitől nem messze hangulatos, népies teaházban pihenhetünk meg.

Reggel nyolc után a völgy mélyén még hűvösség honolt, de hamar lekerült rólam a kabát és a vékony polár, mert a Tátrában elég szokatlan módon teljesen tiszta volt az ég. Ezer méterrel a fejem felett csillogott a Giewont "száján" meredő hatalmas kereszt.

Boldogsághormonoktól részegen loholtam felfelé az ösvényen. Mivel tudtam, hogy a piros úton kell mennem, csak az útjelzést követtem, nem figyeltem a többi táblára. Így történt, hogy elhagytam a hágót, amit úticélomul szemeltem ki, és egyre feljebb jutottam, közben pedig minden érzékszervemmel igyekeztem felfogni a lenyűgöző magashegyi környezetet, amiben olyan ritkán van részem. Az ég kékje, a hegyek sokfajta grafitárnyalata, a vakító hófoltok és a kétféle zöld – a sötétebb, haragosabb a fenyőké, az enyhébb a hegyi legelőké – szinte beleégett az agyamba. Előttem, a meredek zöld hegyoldalban vékony vonalként kanyargott felfelé az út. A pázsiton fürtökben virágzott az encián, ami, mint tudjuk, enciánkék – nincs még egy ilyen árnyalata a természetnek.

Hirtelen kiértem egy következő hágóra, ahonnan már szinte már karnyújtásnyira látszott a Giewont keresztje. Tudtam jól, hogy a  hegyekben minden csúcs messzebb van, mint gondolnánk, de ha már idáig eljöttem, miért ne próbálnám meg? Az előző napi hosszú gyaloglás ellenére nagyon erősnek éreztem magam, a tempóm is jó volt – egymás után hagytam le a többi kirándulót –, és a többiek biztos úgyis a tervezettnél később érnek Zakopanéba...

Az út most már sziklák között vezetett, az utolsó szakasz egyirányú volt, láncokkal, de az egyetlen igazi nehézséget az emberek jelentették. A láncok alatt kisebb dugó alakult ki; egy szandálban érkezett lány feladta, a barátja vitatkozott vele, egy másik fiúnak az első láncnál megreccsent a térde. Kikerültem őket és szinte repültem felfelé. A csúcson, a kereszt alatt már szép számmal ültek az emberek. Lehúzódtam a szikla peremére, és a szédítő mélység felett megettem a tízóraimat (soha nem ízlett úgy a tócsni, mint odafent!), aztán még jó egy darabig ittam magamba a tátrai panorámát.

Lefelé egy hatévesforma kisfiú tartóztatta fel a túrázókat. Tavaly már magam is megtapasztaltam, hogy hiába szeretne az ember a gyerekeivel minél hamarabb hegyet mászni, ilyen korban még nem lehet komoly túrára vinni őket – a láncokat, vasakat és sziklalépcsőket ugyanis felnőtt méretre tervezték, a gyerekek egyszerűen nem érik el őket. Ezt a kisfiút is lépésről lépésre irányítani kellett, volt, hogy majdnem le is esett. Ráadásul az óriási forgalom márványsimára csiszolta a köveket. A látáshibám miatt a lefelé haladás mindig kihívást jelentett, úgyhogy most is inkább rákmászásban csúsztam lefelé, és a mozgó láncok helyett a szilárd sziklákba kapaszkodtam.

Minél lejjebb értem, annál sűrűbb volt a forgalom felfelé. Hosszú sorokban követték egymást az emberek, és a legtöbbjükön látszott, hogy halvány fogalma sincs a túrázásról, csak a Giewont hírneve vonzotta ide őket. Sokan levették a trikójukat, hogy aztán vörösre égjenek. Biztos nem volt náluk tartalék ruha sem, pedig a hegyek kiszámíthatatlanok. Egy hölgyemény csillogó piros lakcipőben jutott fel idáig – nem tudom, hogyan sikerült neki, hiszen az ösvény végig méretes gránitkövekből áll. Később, amikor mentőhelikopter berregését hallottam, erre a hölgyre gondoltam, bár lehet, hogy valaki egyszerűen rosszul lett a hőségben. Ezért is érdemes kora reggel elindulni - meg azért is, mert délután gyakrabbak a viharok, a hófoltok pedig csúszósra olvadnak a melegben.

A kúszófenyők övezetében hűs forrásvízzel töltöttem meg az üvegemet. Átvillant az agyamon, hogy benézek a Hala Kondratowa (Kondrat Legelője) hangulatos menedékházába, hátha valami csoda folytán találok magamnak glutén- és tejmentes harapnivalót, de a bejárat előtt kígyózó sor láttán még csak le se lassítottam. Már az erdőben egy magyarországi üdülőhely emlékpólójába öltözött férfira lettem figyelmes. Szóba elegyedtem vele, és megtudtam, hogy a lengyelországi testvérvároska polgármesteréhez van szerencsém, aki a Kasprowy Wierch tetején akarja lefotózni magát a pólóban, majd el akarja küldeni a fényképet barátjának, a magyar polgármesternek. Megható volt, ahogy a feleségével együtt mesélnek arról, milyen élénk és valódi a két város kapcsolata – szinte nincs is olyan lakosuk, aki ne lett volna már a testvérországban.

Kuźnicében már a kisbuszról láttam a felvonó előtt kanyargó, véget nem érő sorokat. Lent a városközpontban megkerestem a többieket, majd a híres, bazáros sétálóutca, a Krupówki közelében találtunk egy helyet, ahol pizzát és zsíros-húsos gurál ételeket is lehetett enni, úgyhogy mindenki jól járt. Később fagyizni mentünk a rafinált jeges csodákat és turmixokat kínáló Samanta cukrászdába (Krupówki 4a), ahol a wifi vág, mint a huzat, és a kanapék is kényelmesek, de persze cukihoz illő barbirózsaszínben pompáznak.

Én akkorra már kínomban tekeregtem a kanapén, mert az Achilles-inam egész környéke bedurrant, de úgy, hogy én, aki két gyermeket szültem erre a világra, úgy éreztem, soha nem szenvedtem ennyire. Hiába – az endorfin boldogságködében túl gyorsan szedtem a lábam, sokszor egyenesen rohantam a sziklás ösvényen; tájkép-csodálással és láncok előtti sorállással együtt öt óra alatt tettem meg az ezer méteres szintkülönbséget oda-vissza. A szállásunkon találtam egy szánkót, függőlegesen felállítottam, és járókeretnek használva ezzel bicegtem ki a fürdőszobába, aztán eszméletlenül zuhantam az ágyra.

Másnap csapatunk egynegyede 32 kilométeres futáson indult, részben azon az útvonalon, amit mi is bejártunk az első napon – csak persze felvonó nélkül. A fájdalom már alábbhagyott, úgyhogy összepakoltattam az ifjúsággal az úszófelszerelést, és sántikálva megindultunk a megálló felé. A férjfiúnak igaza volt: tényleg nem volt tömegközlekedés Bukowina Tatrzańskába szombaton, főszezonon kívül. Két szimpatikus autós viszont elvitt a következő faluig, ahonnan már volt kisbusz a fürdőbe.

A fürdők és a wellness műfajában Lengyelország mind mennyiségben, mind minőségben elmarad a hazai viszonyoktól, a Termy Bukovina azonban még egy magyar számára is kellemes felüdülést nyújt. Igaz, az alsó szint „barlangja” megmosolyogtató – a lengyelek körében népszerű miskolctapolcai fürdő miniatűr utánzatát fedezhetjük fel benne. Sok a külső medence, van pezsgőfürdő, gyerekvadvíz, hullámüst, egyebek, de a csúszda kevés, és a hidromasszázshoz akkora sorok álltak, hogy nem vesztegettem rá az időt. A termálvíz jót tett a lábamnak, a szintek közötti állandó lépcsőzés viszont ilyen állapotban nem esett jól.

Forrás: wgorach.pl

Az utolsó napon a zakopanei Atma villa Witkacy-kiállítását néztük meg - de ehhez mesélnem kellene a Lengyel-Tátra "felfedezéséről" és a háború előtti zakopanei művészéletről, ami már külön bejegyzést kíván. Sort is kerítek rá hamarosan.

Előszó

Tizennegyedik éve lakom Krakkóban, és egészen a sajátomnak érzem már ezt a várost. Nemcsak azért, mert ide köt a családom és a hivatásom, hanem azért is, mert nincs még egy olyan, a hajdani Magyar Királyság határain kívül eső város a világon, amelyet ennyi szál fűzne a magyar kultúrához. Az utóbbi időben egyre jobban körvonalazódott bennem a gondolat, hogy amit az ismerőseimmel osztok meg a Facebookon Krakkóról és a többi lengyel nevezetességről, tartósabb, kidolgozottabb formában másokkal is közölni lehetne – ezért hoztam létre ezt a blogot. A lengyel-magyar közös múlt óhatatlanul számos alkalommal szóba kerül majd rajta, elsősorban azonban a helyi érdekességekre és kulturális eseményekre fogok összpontosítani, bízva abban, hogy így egy csöppet én is hozzájárulhatok a lengyel-magyar kapcsolatok jövőbeni alakulásához.

Krakkó csillagtúrák kiindulópontjaként is remekül megállja a helyét, ezért az egész régió – Kis-Lengyelország – nevezetességeit is szeretném népszerűsíteni, de Sziléziáról is bizonyosan szó esik majd, ahová könnyen eljuthatunk a Kis-lengyelországi vajdaság fővárosából.

Kezdő blogoló vagyok, úgyhogy bármilyen technikai javaslatotokat szívesen várom.

Köszönöm!