A pünkösd utáni
csütörtök – Úrnapja – Lengyelországban munkaszüneti nap. Ilyenkor a legtöbb
helyen hétfő reggelig leáll az élet, és sok városlakó indul mininyaralásra. Mi
egy Zakopane közeli faluban töltöttük a hosszú hétvégét. Mivel ez a blog
kifejezetten krakkói és kis-lengyelországi silva
rerum, rongyszőnyeg avagy vegyes felvágott kíván lenni, egy az egyben
számolok be útiélményeinkről, már csak azért is, mert a mi négy napunk jól mutatja, milyen programlehetőségeket kínál a Lengyel-Tátra és környéke –
és azt is, mire kell odafigyelnünk, ha hegymászásra adjuk a fejünket.
 |
| A felvonó a 30-as években - forrás: z-ne.pl, Muzeum Tatrzańskie |
Interneten vettünk jegyet a Kasprowy Wierch felvonójára, hogy sorbanállás nélkül, biztosan feljussunk rá. A felvonó 1936-ban épült, ma már persze korszerű kocsikkal közlekedik, sőt, wifi is van rajta. Fent, a Kasprowy tetején, csaknem kétezer méter magasságban tejszerű ködbe léptünk ki. Elöntött a méreg: ennyi pénzt fizettünk azért, hogy semmit se lássunk a tátrai panorámából? A Beskid csúcsot elhagyva azonban derengeni kezdett a nap, a Liliowe-hágó után pedig már nagyobb részleteket is láttunk a szemközti, hó tarkította szlovákiai hegyoldalakból. A Świnica is ledobott magáról egy-két felhőgöncöt, de hiába csábított: kiskorúakat nem vihettünk fel hozzá, úgyhogy lekanyarodtunk a Hala Gąsienicowa irányába. (A
hala hegyi legelőt jelent - a Tátra lakói, a gurálok egymás között osztották fel és az egyes nemzetségekről nevezték el a legelőket; a mi úticélunk a Gąsienica, azaz Hernyó család tulajdona volt.) Útközben megálltunk a Zielony Staw Gąsienicowy (Zöld Gąsienica-tó) mellett, amely éppen csak derengett a szürkeségben; a túloldalán a hófoltok körvonalai csak akkor bontakoztak ki a ködből, amikor egészen közel mentem hozzájuk.
A Hala Gąsienicowától lefelé viszont már újra tisztulni kezdett az idő. Csodálatos volt a harsogóan zöld fű, amelyen itt is, ott is kankalinok sárgállotak. (Itt még csak nemrég köszöntött be igazán a tavasz...) Másnapra derült időt mondtak az időjósok. Mivel aznap volt a születésnapom, azt az ajándékot kértem, hogy egyedül mehessek kirándulni, vagyis senki ne nyafogjon a fülembe, és végre jó időben láthassam közvetlen közelről a tátrai csúcsokat.
A terv az volt, hogy az általam már ismert Dolina Strążyskából felmenjek egy
szomszédos hágóra, ahonnan kilátás nyílik a környező magasabb hegyekre. A
Dolina Strążyska az egyik legkönnyebben járható, festői völgy, ahonnan
közvetlen közelről csodálhatjuk meg Zakopane jelképét, az „alvó lovag” alakú
Giewont hegyet. A völgyet gyönyörű vízesés zárja, amitől nem messze hangulatos,
népies teaházban pihenhetünk meg.
Reggel nyolc után
a völgy mélyén még hűvösség honolt, de hamar lekerült rólam a kabát és a vékony
polár, mert a Tátrában elég szokatlan módon teljesen tiszta volt az ég. Ezer
méterrel a fejem felett csillogott a Giewont "száján" meredő hatalmas kereszt.
Boldogsághormonoktól
részegen loholtam felfelé az ösvényen. Mivel tudtam, hogy a piros úton kell
mennem, csak az útjelzést követtem, nem figyeltem a többi táblára. Így történt,
hogy elhagytam a hágót, amit úticélomul szemeltem ki, és egyre feljebb jutottam, közben pedig minden érzékszervemmel igyekeztem felfogni a lenyűgöző magashegyi
környezetet, amiben olyan ritkán van részem. Az ég
kékje, a hegyek sokfajta grafitárnyalata, a vakító hófoltok és a kétféle zöld –
a sötétebb, haragosabb a fenyőké, az enyhébb a hegyi legelőké – szinte
beleégett az agyamba. Előttem, a meredek zöld hegyoldalban vékony vonalként kanyargott
felfelé az út. A pázsiton fürtökben virágzott az encián, ami, mint tudjuk,
enciánkék – nincs még egy ilyen árnyalata a természetnek.
Hirtelen kiértem
egy következő hágóra, ahonnan már szinte már karnyújtásnyira látszott a Giewont
keresztje. Tudtam jól, hogy a hegyekben
minden csúcs messzebb van, mint gondolnánk, de ha már idáig eljöttem, miért ne
próbálnám meg? Az előző napi hosszú gyaloglás ellenére nagyon erősnek éreztem
magam, a tempóm is jó volt – egymás után hagytam le a többi kirándulót –, és a
többiek biztos úgyis a tervezettnél később érnek Zakopanéba...
Az út most már
sziklák között vezetett, az utolsó szakasz egyirányú volt, láncokkal, de az
egyetlen igazi nehézséget az emberek jelentették. A láncok alatt kisebb dugó
alakult ki; egy szandálban érkezett lány feladta, a barátja vitatkozott vele,
egy másik fiúnak az első láncnál megreccsent a térde. Kikerültem őket és szinte
repültem felfelé. A csúcson, a kereszt alatt már szép számmal ültek az emberek.
Lehúzódtam a szikla peremére, és a szédítő mélység felett megettem a tízóraimat
(soha nem ízlett úgy a tócsni, mint odafent!), aztán még jó egy darabig ittam
magamba a tátrai panorámát.
Lefelé egy
hatévesforma kisfiú tartóztatta fel a túrázókat. Tavaly már magam is
megtapasztaltam, hogy hiába szeretne az ember a gyerekeivel minél hamarabb
hegyet mászni, ilyen korban még nem lehet komoly túrára vinni őket – a láncokat, vasakat és
sziklalépcsőket ugyanis felnőtt méretre tervezték, a gyerekek egyszerűen nem érik el őket.
Ezt a kisfiút is lépésről lépésre irányítani kellett, volt, hogy majdnem le is
esett. Ráadásul az óriási forgalom márványsimára csiszolta a köveket. A
látáshibám miatt a lefelé haladás mindig kihívást jelentett, úgyhogy most is
inkább rákmászásban csúsztam lefelé, és a mozgó láncok helyett a szilárd
sziklákba kapaszkodtam.
Minél lejjebb
értem, annál sűrűbb volt a forgalom felfelé. Hosszú sorokban követték egymást
az emberek, és a legtöbbjükön látszott, hogy halvány fogalma sincs a túrázásról,
csak a Giewont hírneve vonzotta ide őket. Sokan levették a trikójukat, hogy aztán
vörösre égjenek. Biztos nem volt náluk tartalék ruha sem, pedig a hegyek
kiszámíthatatlanok. Egy hölgyemény csillogó piros lakcipőben jutott fel idáig – nem tudom, hogyan sikerült neki, hiszen az ösvény végig
méretes gránitkövekből áll. Később, amikor mentőhelikopter berregését
hallottam, erre a hölgyre gondoltam, bár lehet, hogy valaki egyszerűen rosszul lett a hőségben. Ezért is érdemes kora reggel elindulni - meg azért is, mert délután
gyakrabbak a viharok, a hófoltok pedig csúszósra olvadnak a melegben.
A kúszófenyők
övezetében hűs forrásvízzel töltöttem meg az üvegemet. Átvillant az agyamon,
hogy benézek a Hala Kondratowa (Kondrat Legelője) hangulatos menedékházába,
hátha valami csoda folytán találok magamnak glutén- és tejmentes harapnivalót,
de a bejárat előtt kígyózó sor láttán még csak le se lassítottam. Már az
erdőben egy magyarországi üdülőhely emlékpólójába öltözött férfira lettem
figyelmes. Szóba elegyedtem vele, és megtudtam, hogy a lengyelországi
testvérvároska polgármesteréhez van szerencsém, aki a Kasprowy Wierch tetején
akarja lefotózni magát a pólóban, majd el akarja küldeni a fényképet
barátjának, a magyar polgármesternek. Megható volt, ahogy a feleségével együtt
mesélnek arról, milyen élénk és valódi a két város kapcsolata – szinte nincs
is olyan lakosuk, aki ne lett volna már a testvérországban.
Kuźnicében már a
kisbuszról láttam a felvonó előtt kanyargó, véget nem érő sorokat. Lent a
városközpontban megkerestem a többieket, majd a híres, bazáros sétálóutca, a
Krupówki közelében találtunk egy helyet, ahol pizzát és zsíros-húsos gurál
ételeket is lehetett enni, úgyhogy mindenki jól járt. Később fagyizni mentünk a
rafinált jeges csodákat és turmixokat kínáló Samanta cukrászdába (Krupówki 4a), ahol a wifi
vág, mint a huzat, és a kanapék is kényelmesek, de persze cukihoz illő barbirózsaszínben pompáznak.
Én akkorra már
kínomban tekeregtem a kanapén, mert az Achilles-inam egész környéke bedurrant,
de úgy, hogy én, aki két gyermeket szültem erre a világra, úgy éreztem, soha
nem szenvedtem ennyire. Hiába – az endorfin boldogságködében túl gyorsan
szedtem a lábam, sokszor egyenesen rohantam a sziklás ösvényen; tájkép-csodálással
és láncok előtti sorállással együtt öt óra alatt tettem meg az ezer méteres
szintkülönbséget oda-vissza. A szállásunkon találtam egy szánkót, függőlegesen
felállítottam, és járókeretnek használva ezzel bicegtem ki a fürdőszobába,
aztán eszméletlenül zuhantam az ágyra.
Másnap csapatunk
egynegyede 32 kilométeres futáson indult, részben azon az útvonalon, amit mi is
bejártunk az első napon – csak persze felvonó nélkül. A fájdalom már
alábbhagyott, úgyhogy összepakoltattam az ifjúsággal az úszófelszerelést, és sántikálva
megindultunk a megálló felé. A férjfiúnak igaza volt: tényleg nem volt
tömegközlekedés Bukowina Tatrzańskába szombaton, főszezonon kívül. Két szimpatikus autós viszont
elvitt a következő faluig, ahonnan már volt kisbusz a fürdőbe.
A fürdők és a
wellness műfajában Lengyelország mind mennyiségben, mind minőségben elmarad a
hazai viszonyoktól, a Termy Bukovina azonban még egy magyar számára is
kellemes felüdülést nyújt. Igaz, az alsó szint „barlangja” megmosolyogtató – a
lengyelek körében népszerű miskolctapolcai fürdő miniatűr utánzatát fedezhetjük
fel benne. Sok a külső medence, van pezsgőfürdő, gyerekvadvíz, hullámüst,
egyebek, de a csúszda kevés, és a hidromasszázshoz akkora sorok álltak, hogy
nem vesztegettem rá az időt. A termálvíz jót tett a lábamnak, a szintek közötti állandó
lépcsőzés viszont ilyen állapotban nem esett jól.
 |
| Forrás: wgorach.pl |
Az utolsó napon a zakopanei Atma villa Witkacy-kiállítását néztük meg - de ehhez mesélnem kellene a Lengyel-Tátra "felfedezéséről" és a háború előtti zakopanei művészéletről, ami már külön bejegyzést kíván. Sort is kerítek rá hamarosan.
